Közérdekű

Kedves Olvasók!
Szeretném megköszönni az eddigi lájkokat, és kommenteket. Remélem, hogy sikerült érdeklődést kelteni néhányotokban. Nem is húzom tovább, rátérek a lényegre. Ugyebár én tizedikes vagyok, és nem éppen könnyű az iskola. A színvonal fent tartása végett most elköszönök tőletek. Amennyiben Jappancs nem töröl ki, akkor hivatalosan a blog szerkesztője maradok, de a közeljövőben nem fogtok tőlem bejegyzéseket látni. Ha kell a háttérmunkákban bármikor szívesen besegítek, de most többre nem futja. Szóval még egyszer köszönök mindenkinek mindent. Remélem, hogy egyszer adottak lesznek a körülmények, és egy új részt posztolhatok. Addig is olvassátok akkora lelkesedéssel a blogot, amekkorával az íródik.

Üdv:  W.~

Off - bejegyzés

Sziasztok! Most nem részt hoztam, mint láthatjátok. A blogot még nyáron neveztük egy versenyre, aminek végeredménye az elmúlt héten született meg. A Hippi revenge két kategóriában is első helyet ért el, ami egy hatalmas dolog. Ígérem, hogy igyekszem összekapni magam, és gyorsan hozni a részeket. Ha Jappancs azt írja, hogy az ő hibája a késés, ne higgyetek neki! :D Na ennyi lettem volna, köszönjük mindenkinek, aki olvassa a blogot, hamarosan érkezik az új rész! Puszi: W.~

Chapter Four

- Benedict szemszöge -

    Már csak egy napom volt rá, hogy keressek egy jó ügyvédet magamnak, azonban én ki sem mozdultam a vallatás után bűzlő, mocskos lakókocsimból. Az agyam megállás nélkül kattogott, ahogy elfeküdtem két ülésen. Csak a lányra tudtam gondolni, és az egyik haverom, Kevin, pillantására. Ahogyan viselkedett Adam-mel... Mint egy szerelmes tinilány. Egy erőltettet nevetés közben jobb csuklómmal eltakartam a szememet, ennek ellenére ugyanúgy kibuggyantak a kézfejem alól, patakként folyó könnyeim. Valójában csak az elmúlt huszonnégy órában értettem meg, hogy mit tettem. Minden az én hibám, elrontottam az életemet és még sok más emberét is. Én tényleg nem vagyok normális. Egy kis szórakozásért kinyírtam egy ártatlan csajt, a bátyám valószínűleg utálni fog miután börtönbe kerültem, a barátok eltávolodtak tőlem. Bárhogy is úgy éreztem, hogy számomra ott ért véget az élet, és ha egy cseppet is jobban éreztem magam, megjelent előttem a lány arca. Felpattantam és belerúgtam egy - még régebben nehezen betuszkolt -asztalba, ami egy fél métert arrébb csúszott. Sajnos a következményre nem gondoltam. Sejthettem volna, hogy zokniban rohadtul fájni fog, de hát ez vagyok én. Előbb cselekszem és utána gondolkodom.
   Úgy éreztem, hogy egy kis friss levegő jót tenne, azonban tévedtem. A hirtelen jött napfény szinte megvakított, én pedig csak későn tudtam szemem elé kapni karomat. A fejemet lehajtottam, majd nagyokat pislogva megvártam, hogy eltűnjenek a szemem elől a citromsárga foltok.
     Sajnálatos módon nem ez volt a legnagyobb problémám. Egy olyan ember állt előttem akit nem éppen kívántam látni ilyen helyzetben. Kevin.
- Helló - intett felém.
- Mit akarsz? - kérdeztem gorombán, holott tudtam, hogy ő nem tehet semmiről. Akkor nem is ért a lányhoz, ha tehette, csak lefogta. Furcsállottam is, de nem azzal voltam elfoglalva, így nem tudakoltam meg.
- Figyelj, ne haragudj Adam-re, mindössze csak beparázott. Tutira megbánta már a dolgot. - Mondandója után tartott egy kis szünetet. Talán arra várt, hogy reagáljak rá valamit, de nem tettem. - Akkor, ha megbocsátasz én mennék is. Viszlát!
- Várj! - szóltam utána - Jól érzed magad mostanában? Úgy értem elég érdekesen viselkedsz.
      Kevin lassan hátra fordult. A szemében aggodalom nyomát láttam, mintha rájöttem volna egy féltett titkára.
- Valóban? Pedig teljesen jól vagyok. Sőt egyenesen fantasztikusan! Ha változtam is éppen csak annyit amennyit bármelyik ember szokott. Hozzá tartozik az élethez, nem nagy ügy! - indult meg hátra felé lépkedve. Nyugodtnak próbált mutatkozni, de a hangjából kivehető volt a félelem.
        Elment.
       Sokáig néztem utána, azon gondolkodván vajon mi baja lehet, de bármennyire is erőltettem azt a parányi agyamat nem tudtam rájönni. Egy mély sóhajtás után vissza akartam menni a lakókocsimba, de egy hang megállított.
- Meleg.
- Hogy mi van? - fordultam hátra és nagy meglepetésemre a meggyilkolt lány állt ott.
- A barátod meleg - kuncogott fel. Elkerekedett szemekkel néztem rá. Egyrészt, mert eddig nem szólalt meg, és simán hihettem azt, hogy képzelődöm, másrészt, mert olyat mondott Kevinre amit csak nagyon nehezen tudtam felfogni. A lehető leggyorsabban befutottam otthonomba, majd magamra zártam az ajtót.
       Az ajtó túlsó feléről suttogó hang beszélt hozzám: "Nem menekülhetsz örökké.".


Continue... 

__________________________________________________________________

Sziasztok!

Elnézéseteket kérem a hosszú kihagyás miatt, de ha jó iskolába akarok kerülni tanulnom kell, mert még a végén nem vesznek fel sehova sem. Elismerem, hogy a késés csak is az én hibám, nem pedig W.~-é; szóval engem nyakazzatok le, ha valakit kiakarnátok végezni.

Köszönjük a díjakat!

                                                                                        Jappancs

Chapter Three

- Benedict szemszöge -

   Miután beültem a rendőrautóba, amiről mellesleg nem tudom, hogy került oda, elhajtottunk. A kapitánysághoz érve két rendőr kíséretében besétáltam a régi épületbe. Mike ment elől, majd egy ajtónál balra fordult, míg mi egyenesen mentünk. Míg elértünk a folyosó végére, jól megbámultak. Minden bizonnyal az járt a a fejükben, hogy vajon mit csinált, vagy hogy miért van itt. Szívem szerint rászóltam volna a bámulókra, hogy törődjenek a saját dolgukkal, de én is megbámultam volna magam. Húsz évesen két rendőr vezetett, és nem tudtam, hogy mi fog következni, de nem is érdekelt. Csak arra a lányra tudtam gondolni, akit azon az éjszakán láttam először. Mikor elmentünk a fiúkkal, már félig halott volt, szellemek pedig nincsenek. És ekkor esett le; amiatt az éjszaka miatt vagyok itt.

   Bevezettek egy szobába, majd leültettek. Néhány perc után bejött Mike, és leült velem szemben.

- Bocsáss meg Benedict, de ez a kötelességem. A biztonsági kamera felvételein tisztán látszik, hogy te vagy az. Valld be, hogy te ölteted meg azt a lányt, mert ez enyhítő körülmény. Csak okosan! - ezután felállt, és kiment. Ezt követően egy másik rendőr jelent meg az ajtóban, majd elfoglalta a helyet, ahol egy perce még a bátyám ült. Ám a bátyámmal ellentétben ez az ember nem volt kedves. Nézése kimért és gonosz volt.

- Mindenkinek jobb, ha gyorsan túlesünk rajta. Ez pedig csak úgy fog sikerülni, hogyha együttműködik velem. Maga ölte meg Annie Evans-t? - szóval Annie-nek hívják, pontosabban hívták.

- Nem. - adtam a tömör választ.

- Hol volt június huszonharmadikán este tíz óra és éjfél között? - a hangján hallatszott, hogy az ő agyában nem mint gyanúsított, hanem mint elkövető vagyok elraktározva. Próbáltam összeszedni minden határozottságomat összeszedni, és mondani, hogy otthon, de akkor megint megláttam. Mit keres itt ez a lány, az előbb mondta a rendőr is, hogy megöltük. A gondolataimból a velem szemben ülő férfi zökkentett ki. - Szóval, hol tartózkodott ebben az időpontban?

- Lester, bevetése van! - jött be a terembe Mike. - Menjen, majd én befejezem a fiú kihallgatását. - Erre a faggatóm elhagyta a termet. Látszik, hogy a bátyám a főnök, és nem kicsi tekintélye van. - Na idefigyelj Benedict, két napig elmehetsz, addig szerzünk neked egy jó ügyvédet, de eszedbe ne jusson elhagyni a várost, megértetted?

- Igen, és köszönöm Mike. - Nem szeretek meghunyászkodni az emberek előtt, de a bátyámat mindig is tiszteltem, és sokat köszönhettem neki.

   Nem sokkal később gondolkodva sétáltam ki a kapitányságról, majd írtam Adam-nek, hogy szóljon a fiúknak, hogy fél óra múlva találkozunk a városon kívül lévő várromnál. Általában egy kisebb kocsmában szokott összejönni a négyfős társaságunk, de most nem kockáztam meg, mert elég balhés hely, sokat járnak oda a rendőrök.

   Mikor odaértem, Kevin és Jeff már vártak, hamarosan pedig Adam is csatlakozott hozzánk. Elmondtam nekik, hogy mi volt, de arról, hogy látom Annie-t egy szót sem szóltam. Mikor Adam arról magyarázott, hogy elcsesztem mindent, megpillantottam a lányt. Gyönyörű volt, élveztem a látványt, bár nem szabadott volna. Egyáltalán látnom sem kellett volna. Miután a fiúkkal megbeszéltük, hogy tagadok mindent, és nem keverem gyanúba őket, - bár ez számomra egyértelmű volt, - vegyes gondolatokkal mentem haza. Lehet, hogy seggfejnek gondolnak, de nekem is vannak érzéseim. Ez a lány megbabonázott, de mivel megöltük, nem lehet az enyém. Ha akkor lett volna annyi bátorságom, hogy leállítsam a fiúkat, akkor lehet, hogy már nem lóghatnék velük, de Annie megúszta volna. Így viszont én vagyok egy gyilkosság első számú gyanúsítottja, és nem tudom, mit csináljak.

Chapter Two

  Tegnap hazáig követtem a rendőrt kíváncsiságom miatt. Vajon miért volt nála egy kép a gyilkosaim egyikéről? Visszagondoltam arra a pillanatra amikor a férfi - akit, ha jól emlékszem Mike-nak hívnak-meglátta a fotót. A szemében rejlő gondterheltséget, fájdalmat és döbbenetet nehéz volt elfelejteni, szinte erőlködtek, hogy az agyamba éghessenek. Mit jelenthet neki az a féreg? Jól hallottam, hogy Benedict-nek hívta? Rövid gondolat menetemet a bejárati ajtó halk nyikorgása zavarta meg.
- Vigyázz magadra, Mike! - lágy női hang hallatszott a távolból, ami még az én szívemet is megmelengette, holott az én ereimben már nem folyt vér és a szívem sem dobbogot.
- Úgy lesz! - a férfi mély, dübörgő hangja arra utalt, hogy rossz hírt kapott. Vagy ez olyan, mint a másnaposság, csak nem piával, hanem búval? Fogalmam sem volt, hogy miért ilyen. Nem ismerem őt; lehet, hogy egyszerűen csak ilyen a természete.

   Mike megindult egy közelben álló kisbolt felé. Bármennyire is szerette volna nem kimutatni az érzéseit, a járásán látható volt az idegesség és a fejét is feltűnően csóválta. A gyorslépésben a férfi után vettem az irányt, és pár bicikliző gyerek kikerülését követően utol is értem. Pár perc elteltével egy sikátorba kanyarodott. Két ember támaszkodott neki a falnak rendőr egyenruhában. Mike arca most az idegesség helyett, a szigorúság maszkját öltötte fel magára.
- Hol volt már főnök? Már vagy harminc perce, hogy itt állunk! - vonta kérdőre az egyik.
- Dolgom volt, de ez nem lényeg. Megértettétek amit telefonon mondtam?
- Ja, erőszakot nem alkalmazzunk, még végső esetben sem. - forgatta a szemét az egyik.
- Most komolyan Mike! Csak, mert az öcsédről van szó ne legyél ilyen egy puhány... - a másik már nem tudta befejezni a mondatát, mert a rendőrfőnök haragos tekintete belefojtotta a szót. Az öccse? Ezt nem tudtam elhinni. Hirtelen utálat vette át a kíváncsiságom helyét.
- Indulás! - fordult meg Mike, és nagy lendülettel keresztülment rajtam. A társai más-más utakon követték. Néhány utca után kiértünk egy csendes parkba. A téren senki sem volt, csupán a madarak kellemes csiripelése és a tarka virágok adtak neki némi hangulatot.

    A távolban egy huszonéves fiú alakja rajzolódott ki. Ahogy közelebb ért szemügyre vettem az arcát. Ő volt az, az egyik gyilkosom.

- Benedict szemszöge -

   Hunyorogva néztem az ellenkező irányba. A bátyám valami bigével állt a park másik felén. Öt méterre álltam meg tőlük. A lány arca elterelte a figyelmem minden másról, - ez ritka, általában ez a mellekkel történik- bosszús, hitetlenkedő arca valahonnan ismerősnek tűnt. 

- Szia, Cica! Mi a neved? - vettem elő félmosolyom.  A lány szemei elkerekedtek és szóra nyitotta ajkait.

- Te látsz engem? - kérdezte meglepődve.

- Miért ne látnálak? Mike, ezért mondtam, hogy ne szedj össze minden jól kinéző csajt! Szerintem diliházba kéne zárni. 

- Öcskös, te meg kihez beszéltél? - nézett rám zavarodottan a bátyám. Most először vettem észre, hogy mennyire feszült.

- Hát a csajhoz. Hol szedted fel? A nőd tud róla? - húztam össze szemöldököm.

- Milyen "csaj"? Várj. Te tudsz róla miért hívtalak ide, ugye, Benedict? Ezért játszod a tébolyultat! Ez nem enyhítő körülmény a francba is! - emelte fel a hangját. 

- Miről beszélsz? - keltem ki magamból én is. 

- Ne játszd az ártatlant, tudod jól, hogy gyanúsított vagy! Most szépen fogod magad és eljössz velem kihallgatásra!- visszaakartam neki szólni, de akkor felvillant a lány arca. Először arról az estéről, másodszor pedig egy perccel előbbről. Lassan felé fordítottam a fejem. Ha tényleg ő az, hogy lehetett még életben? A fejem a bátyám és a lány között lengettem, eközben pedig lassan hátrálni kezdtem. 

- Meg ne próbáld! - ordibált egyként két idegen hang a hátam mögül. Hátra néztem, rendőrök voltak. 

- Ne küzdj - Mike hangja már nyugodtabb volt, mint az előbb. Tudtam, hogy nem érdemes szembeszállni velük, így hát megadva magamat biccentettem egyet és a csajt vizslattam egészen addig, ameddig ki nem került a látásszögemből.

___________________________________________________________________________

Köszönjük a sok visszajelzést, a díjat és a feliratkozásokat is. :)

                                                                                                                                     W.~ és Jappancs

Chapter One

  A mentők bevittek a kórházba, de már nem tudtak rajtam segíteni. Mikor a szüleim beléptek a szobába, összeszorult a szívem. Mikor anya elveszítette az anyukáját, apa egy könnycseppet sem ejtett, de most sírt. Életemben először láttam ennyire sírni, és ez megijesztett. Szívem szerint odamentem volna, hogy átöleljem, de ha meg is tettem volna, nem használt volna semmit.
- Az Önök lánya? - kérdezte az orvos, miután leemelte a rám terített leplet, hogy a szüleim azonosítani tudjanak, mire anya még jobban sírt - már ha ez lehetséges.
- Igen, ő a mi Annie-nk - mondta apa, miközben próbálta összeszedni magát - volt. - Itt már ő is hangosan sírt. Istenem, mit tettem? Egyszerűbb lett volna, ha engedem az osztálytársaim hazakísérjenek. Akkor most nem itt lennénk. Már hosszú percek óta csend uralkodott a szobában, mikor valaki kopogott. Az orvos ment ajtót nyitni. A nővérem, Ashley meggyötört arccal lépett be a karjaiban tartva az unokahúgomat. Mikor meglátta a holttestemet, ő is sírva fakadt.
- Jó estét kívánok! Önök a hozzátartozók? - lépett be egy másik orvos, mire apa bólintott. - Kérem jöjjenek velem, fel kell vennem néhány adatot, közben hagyjuk dolgozni a kollégát. - Ezzel kivonultak a szobából a testemet ismét magára hagyva az idegen orvossal. A boncolás kezdetét vette, de a látvány olyan borzasztó volt, hogy inkább a szüleimmel, Ashley-vel, és az unokahúgommal, Rose-zal maradtam. Felvették az adataimat, majd a család mehetett haza. Csendben léptek ki az épületből, majd elköszöntek, és mindenki ment a maga útjára.

  A temetésre sokan eljöttek, a rokonok, az osztálytársak, a barátok, valamint sok olyan ember akit nem is ismertem. Olyanok is megsirattak, akikről nem is gondoltam volna. A szertartást végignézni szenvedés volt, de az az érzés, mikor a testedet több méter mélyre elássák, olyan, amit nem kívánok senkinek. Eltelt a temetés órája, az emberek szétszéledtek, végül a családom is hazament.

  Már három hét telt el a temetés óta, ám a nyomozás csak ma ért el eredményt. Hogy milyen nyomozás? A boncolás után megállapították, hogy megerőszakoltak, és ebbe haltam bele, így a rendőrök azóta a tetteseket vadászták.
  - Claire Evans - vette fel anya a telefont. A temetés óta ezt a hívást várta, mindig reménykedett, hogy haladt valamerre az ügy. - Hogy megvannak?! - kiáltott fel, mikor a rendőr közölte vele az információt. - Megyünk már! Köszönöm a hívását, viszont hallásra! - letette. - Frederic! Gyere gyorsan!
  Fél óra múlva már a rendőrőrsön voltak, és annak a bizonyos éjszakának a felvételét nézték vissza, amit a közelben felhelyezett térfigyelő kamera rögzített. Mikor néztem a felvételt, újra átéltem mindent, mintha ott lettem volna, annyi különbséggel, hogy anya néha felsikított.
  Mikor a rendőrfőnök elmondta, hogy mindent megtesznek az ügyben, a szüleim megköszönték, és hazamentek. Vártam a megfelelő alkalmat, hogy meg tudjam nézni, kik a gyanúsítottak. Mikor az ügyeletes tiszt kiment, kaptam az alkalmon. A mappák dátum szerint voltak rendezve, így nem kellett sokáig keresnem. Megtaláltam a mappámat, és a gyanúsítottaknál ott volt a négy srác. A rendőr hirtelen jött vissza, így nem zártam be a mappát. Kissé feltűnő lett volna, ha mozog az egér, és a képernyő tartalma is változik.
- Benedict? - kérdezte meglepetten a képernyője nézve, majd előhúzta a telefonját. - Szia, Mike vagyok. Holnap ráérsz? Beszélnünk kéne. Akkor holnap. Szia. - fejezte be a beszélgetést, majd egy képet nyitott meg a telefonján, amit felváltva nézett a képernyővel. Közelebb mentem, hogy lássam. Az egyik gyilkosom volt rajta.

Prologue

Egyedül sétáltam haza a sötét utcán, miközben a kedvenc zenémet hallgattam. Hirtelen árnyakat láttam magam körül, majd elém ugrott egy fiú. A huszadik éve körül járhatott, ennek ellenére szakállat viselt.

-Hello, kislány – mondta, majd közelebb lépett. Mikor hátrálni próbáltam, beleütköztem valakibe. Egy másik fiú volt az, és még a két oldalamon is megjelent egy-egy. A meglepetés miatt nem tudtam sikítani, menekülni pedig esélyem sem volt. A jobbomon álló srác elvette a táskát kirántva ezzel a fülhallgatómat.

-Mi ez a szar? – kérdezte. A hátam mögött álló fiú megfogta a derekamat, az elsőnek felbukkanó pedig megcsókolt. Próbáltam tiltakozni, de nem tudtam. Egy idő után elkezdtek vetkőztetni, és mikor nem hagytam magam, megütöttek. Tizennyolc voltam, még nem feküdtem le ezelőtt senkivel. Ez a négy fiú vette el az ártatlanságomat… és az életemet.

Egy órával később ott feküdtem az utcán egyedül, félholtan. Az értékeimet elvitték, a ruháimat szétszaggatták. Több horzsolásom és zúzódásom volt. Kiáltani akartam, de nem tudtam. A könnyeim folytak, ahogy néhány sebből a vérem is. Ott feküdtem percig, de talán órák is elteltek. Mikor kezdett világosodni, egy autós állt meg mellettem.

- Jézusom! Mi történt? Jól van? – ehhez hasonló kérdéseket tett fel, de nem tudtam válaszolni, csak néztem rá. Nem tudom, mennyi idő telt el, de szirénázást hallottam. Az autós, aki még mindig velem volt, magyarázni kezdett a mentőknek. Még hallottam, mikor a mentő hozzám szólt, aztán ennyi. Meghaltam.

            Meghaltam, ám a lelkem nem nyugodhatott.  Bosszút kellett állnom a négy fiún, akik elvették mindenem. Szarnak hívták a zenémet? Akkor szenvedjenek. Az a bizonyos lesz az, amit utoljára fognak hallani. A hippilány meghalt, de a lelke él, és bosszút akar.